kirándulás a nagycsarnokban
2008. augusztus 30. szombat
Izgatottan ébredtem. 8:30 kor találkozóm volt Enivel és Emy-channal. Ugyanis elvállaltam, hogy elkísérem Emy-chant egyedül a Vámház körútra a Nagycsarnokba ajándékokat vásárolgatni és picit megmutatni neki a Váci utcát is. Persze Emy-chan japán, én pedig nem. Ez volt minden problémám. Szerencsére Eni előre megmondta, hogy beszél angolul is, nem lehet olyan nagy probléma a kommunikáció. Azért én ettől függetlenül féltem. Lehet, hogy sok dolgot tudok már japánul, de azért ezeket a dolgok nem jutnak mindig az eszembe, a nyelvtani szerkezetek bonyolultak és biztos voltam benne, hogy csak pár mondatot fogok kinyögni japánul, a biztonság kedvéért. Azért gyorsan átfutottam a füzetemet, hogy felidézzem a szerkezeteket, hogy megértsem legalább.
Picit hamarabb odaértem a megbeszélt időpontra, vettem gyorsan vizet mindkettőnknek, ha esetleg megszomjazna, legyen neki is mit innia. A kezem teljesen hideg lett és idegesen vártam, hogy felbukanjanak Eniék a távolban. Elérkezett a pillanat. Megláttam őket. Jujj. Eni bemutatott minket egymásnak és egy nyugtató csók után elköszönt tőlünk. Úristen, egyedül maradtam az amyúgy tök szimpatikus Emy-channal. Gyorsan el is kezdtem beszélni neki angolul, hogy elmagyarázam a helyzetet. Nagyon aranyos volt, egészen a Nagycsarnokig beszélgettünk, megtudtam róla pár dolgot addig és nekem is sikerült pár információmorzsát bejuttatni az ő szürkeállományába.
A Nagycsarnokban először pénz váltottunk, majd utána végigipásztáztuk szinte az egész csarnokot. Megnéztük a borokat, húsokat (csirkefejeket, májakat, egyéb gusztustalanságokat), sokféle paprikát, különféle kiszerelésben, hímzett terítőket, kézzel festett porcelánedénykéket, szalámit, cigarettákat - amiket a barátjának szeretett volna venni, de persze tikupus magyar cigit nem találtunk itt -, horgolt alátéteket, kajákat, szakácskönyveket, pálinkákat.
Az első nagy kör után aztán elindultunk vásárolni is. Összehasonlítottuk az árakat, és próbáltunk a legolcsóbb helyen beszerezni dolgokat. A pálinkát a "marika" boltjában vettük, amit apja-fia üzemeltet. Nagyon segítőkészek, még mézet is vettünk tőlük végül. A barátoknak vett pár pici pálinkás üveget, az apukájának pedig egy nagy barackpálinkát. Egy másik helyen beszereztük a 3 puttyonyos Tokaji Aszut, majd a szalámis pultnál a nő szó nélkül kiszedett egy szép rúd szalámit és a kezünkbe nyomta jellegében. Vajon honnan tudta, hogy ezt akarunk venni.
Az emeleten a hímzett terítők és egyéb asztali díszítőelemek között letámadtak minket az árusok. Közölték velem, hogy milyen jól beszélek magyarul, de látszik, hogy nem itthon élek, mert töröm a magyart. Nem tudom, hogy honnan szedték, de igen jól szórakoztam rajta. Végül két pici horgolt-hímzett alátétet vett Emy-chan, ami tényleg szép volt. Persze mindenhol megmondták, hogy ez ennyibe kerül, de csak nekünk ennyivel olcsóbban is eladják. Érdekes, akkor miért azt az árat írják ki, ami nem a valós? Miért nem az olcsóbbat. Biztosan ezis valami üzleti fogás. Végül a nagy sietségben elfelejtettünk venni kakaóscsigát! Mikor ráeszméltünk, Emy-channak már nem volt kedve visszamenni venni, gondoltuk majd kapunk máshol. Végül Eni volt olyan szerencsés, hogy a Népligetnél a pályaudvaron sikerült vennie. Vettünk még egy hetes túristabérletet is, amire rá kellett írnia a nevét Emy-channak. Vicces volt, hogy végülis Kanjival írta rá. röhögtünk is jót ezen, mert gondolom nem sok ellenőr tudja majd elolvasni. Hazaugrottunk ezután lerakni a cuccait, összeszedtük a Veszprémbe úthoz szükséges cuccokat és indultunk is a buszpályaudvarra, ahol már várt ránk Eni. Ott újra átadtam a lányt Eni gondos kezeibe. Kaptam egy finom bounty csokit, amit gyorsan meg is ettem, mert picit éhes voltam már.
Konklúzió: Párszor amikor megszólaltam japánul, mindig japán választ kaptam és tökre jól értettem. Talán picit bátrabbnak kellene lennem. Csomó dolgot tényleg el tudtam volna mondani japánul, mégsem tettem. Mindig van a nyelvtanulásnak egy olyan szakasza, amikor az ember fél megszólalni, pedig annyira rossz dolgokat már a sok gyarkolás miatt sem tudna mondani. Mégis valamilyen okból kifolyólag fél attól, hogy a másik kineveti? Pedig ha arra gondolok, hogy valaki idegen idejön Magyarországra és ha csak fekete pákós szinten is, de beszél magyarul, máris tökre örülsz neki és abszolút nem zavar az esetleges nyelvtani hiba, amiket hallasz, mert úgyis érted hogy mit akar mondani a másik. Maximum, mivel nem akarod kijavítani, úgy válaszolsz neki, hogy benne legyen az ő mondata is, csak javítva picit. Legroszabb esteben visszakérdezel helyesen, hogy ezt akarta-e kérdezni. Ebből a másik is tanul és egy idő után nincs az emberben a feszültség, hogy mivan akkor ha rosszul mondok valamit. Sajnos nem sikerült tegnap eljutnom erre a szintre, sőt igazából alig-alig próbáltam meg. Maximum akkor szólaltam meg, ha egyszerűen triviális szófordulatról volt szó. Azokat pedig az ember álmából felébredve is tudja, tehát nem lehet rossz. Remélem még lesz lehetőségem máskor is és akkor talán már bátrabban fogok hozzáállni a dolgokhoz. Addig viszont sokat kell még tanulni. Most láttam át teljesenm hogy más az, amikor vizsgára készül az ember és sok-sok kanjit tanul, sok szót megtanul leírni helyesen stb és egészen más az amikor szóban kell kommunikálni. Itt nem számít az, hogy hány kanjit tudsz, csak az hogy tudd azt mondani amit akarsz. Az értés jól megy, már csak a beszédemen kell nagyon-nagyon sokat javítanom, tehát sokat kellene olvasnom, gyakorolgtni, legalább naponta 1 órát, vagy többet. De mindenképpen napi gyakorisággal, hogy rögzüljenek a dolgok.
Késő délután összefutottam Bajszival, kajáltunk egy barbacue alapú pizzát, ami azért ízlett ennyire, mert olyan íze volt, mint az okonomiyakinak. Meghallgattam az éppen futó pasiügyeket és megpróbáltam helyrerázni, mert elkezdett hülyeségeket csinálni. Néha meglesi, hogy otthon van-e a pasi, amikor épp nem találkoznak és azt mondja h otthon van. Tisztára paranoid. Régebben sohasem csinált ilyenket. Remélem többet nem sem fog. Viszon örülök neki, hogy sok év után végre már nem kell mankót használnia és ő is tud már normálisan menni. Persze nyilván nála is észre lehet venni, hogy rövidebb a lába... csak tökre utáljuk mindketten ha megkérdezik, hogy miért sántítunk vagy húzzuk a lábunkat. A futócuccomat megint elfelejtette megkeresni, tehát nem sikerült hozzájutnom, állítólag majd legközelebb. Tehát pár évig ismét csak reménykedhetem benne, hogy viszonlátom a cuccomat.
| 
Hozzászólások
1. daito | 2008. szeptember 03. szerda - 15:07
Azt hallottam, szigorúan pletykaszinten, hogy számos ember nem tanul meg igazán beszélni japánul, hanem csak olvasni-írni. Számos emberke meg csak a beszédet tanulja meg, és nem tud (igazán) olvasni, írni. :-) Of course a sok gai(koku)jin-re vonatkozik.
Fene tudja. Bár sosem állnék neki a japánnak, azt mondják nehéz. ;>
