WoOh blogja

erdély - az út

2008. szeptember 11. csütörtök

Baromi korán keltünk. Alig tudtam kinyitni a szememet. Szép csendben összeszedtük magunkat és vártuk Sebit, hogy befusson a kocsival. Addig ettünk valami kis apró reggelit és a cuccokat leraktuk az ajtó elé. Végül csöngettek. Lehurcolásztuk a pakkjainkat és beültünk a kocsiba. Mivel Sebi nem ismerte Budapestet, Eni vállalta be a vezetés első szakaszát. Szerencsére kora reggel nincsen forgalom és mint kés a vajban tudtunk haladni a Miskolc felé vezető úton. Békésen hallgattuk a rádiót, beszélgettünk, amikor hirtelen teljes hangerőn elkezdett üvölteni a rádió. Baromira megijedtünk mindannyian. Első nekifutásra nem találtuk, hogy hol tudjuk lehalkítani. Persze késöbb rájöttünk, hogy be van programozva a rádióba, hogy óra egészkor és félkor full hangerőn kezdje el üvöltetni a híreket. Ez biztos jó dolog, e az út elején többszor szívrohamot kaptunk emiatt.

A magyarországi szakasz gyorsan ment, végig autópálya, 130-140-nel végigrepesztettünk. Félúton volt egy Eni-Sebi váltás is. Már-már azt tervezgettük, hogy kirándulunk-e megérkezés után, mert annyira jól haladtunk. Terveink szerint olyan 5-6 körül érkeztünk volna meg. Tudtuk persze, hogy a sebességkorlátot be kell tartani, mert minden faluban keményen ellenőrzik és a másik faluban már lehet is fizetni rendesen a gyorshajtásért. Végül megérkeztünk a határra. Gyorsan át is engedtek minket, lehúzódtunk váltani pénzt, hogy vegyünk úthasználati matricát. A kúton egy csomó ideig vártunk a pénztárnál, ameddig végre sorra kerpltünk. Nem tudom, hogy mit csináltak azok az emberek ott, de alig haladt a sor. Már ott feltünt, hogy rengeteg rosszarcú ember van körülöttünk. Aztán bepattantunk a kocsiba és elindultunk Nagyvárad felé.Két útvonalon lehet eljutni Sepsibükszádig és mindenki azt javasolta, hogy ezen az úton menjünk. Mindenhol csak 50 km/h-val lehetett menni és az elöbbi 130 km/h-s tempóhoz képest úgy éreztük, hogy áll a kocsi. Bíztunk bene hogy majd ha kiérünk az autóútra, ott majd tudjuk nyomni neki 100-zal legalább. Tévedünk. Romániában ugyanis az autóutak a létező összes falun keresztülmennek és a kis falvak pedig sűrűn követik egymást. Egyes falukban pedig csak 40 km/h a megengedett sebesség, ráádásul radaroznak is. Mivel magyar rendszámmal utaztunk, nem is nagyon mertünk gyorsabban haladni. Nem így a mögöttünk száguldozó kamionok, akik nem ritkán 100-110 km/h -val közlekedtek a falvakban is és szinte letolták a személygépkocsikat az útról. Egyszercsak bent találtuk magunkat a nagyváradi dugó kellős közepén. Mindenhol dacia és dacia, amerre csak nézett az ember.

Első ránézésre igazi sátoros cigányok sétálgattak az úton, népviseletben, a férfiakon fekete kalap, nagy fekete bajusz és szakáll, a nőkön nagy kendők, fordos szoknyák. Az út iszonyatos állapotban volt, a házak, házegyüttesek úgy néztek ki mintha pár hete bombázták volna porig a várost. A kiírások használhatatlanok, hozzá kellett szokni, hogy bizonyos feliratok elött kell már elfordulni, de általában mindig utólag volt kiírva, hogy merre kellett volna mennünk. Tennünk is kellett egy kis kitérőt, mert az útburkolati jelek is legalább 3-4x voltak átfestve, így nem lehetett egyértelműen látni, hogy merre is lehet/szabad menni és merre nem. Az út szélén egy rakat "stoppos" állt, és integettek minden kocsinak. Ennyire durva arcokat még a 8. kerületben sem láttam soha. Nem tudom, hogy ki az aki felveszi ezeket az embereket a saját kocsijába. Nagyon rosszul éreztem magamat Nagyváradon. Lelkileg megviselt ez a lepusztult város. Minél hamarabb szerettem volna már végre kikeveredni a városból. Persze utána sem volt jobb a helyzet. Szar minőségű utakkal találkoztunk és valami hihetetlen mennyiségű falun mentünk keresztül. Pár faluban, rendkívül furcsa építményekre lettünk figyelmesek. Hatalmas "palotákra" amik idétlenül csicsásak voltak, igazi ízlésficamos ember lehetett a tervező, mert szinte hányni támadt kedvünk ezek láttán.Késöbb megtudtam, hogy ezek a tipikus "cigánypaloták", amiket tehetősebb cigánycsaládok szoktak építeni, ezzel is megmutatva, hogy ők milyen gazdagok és milyen szép házban laknak. Nekem valahogy jobban tetszett volna egy kis helyes szinteltolásos, feszített víztükrű családi ház. Ízlések és pofonok. Az út közben csomószor ledudáltak minket az útról, a kamionok folyamatosan előzgettek és amikor véletlenük megpróbáltunk előzni mi is, biztosak lehettünk benne, hogy a következő faluban vissza fog minket előzni, vagy roszabb esetben ránk fogja rántani a kormányt, mint azt tették is egyszer megtorlásul, mert nem ütöttük el inkább a lovaskocsit, hanem lefékeztünk ezzel akadályozva a kamionost a száguldozásban. Volt egy olyan szerpentines szakasz, ahol a hajtűkanyarokban 2 óriási kamion és két kisebb kisbusz életért szóló harcot vívtak és előzgették egymást. Már azt vártuk, hogy mikor fogja valamelyik leszorítani az egyiket az útról, de nem tettek kárt egymásban, csak előzgettek és mindegyik az első pozícióra tört. Mi kellő távolságból figyeltük mindezt a belső sávból, de még így is rémisztő volt az egész. Nagyon bátrak ezek a sofőrök. Kolozsváron megálltunk tankolni, kerestünk egy pénzváltó helyet, gyorsan beváltottunk egy csomó lejt és siettünk is tovább. Kolozsvár is teljesen lepusztul volt.

Valahogy úgy éreztük, hogy nem nagyon haladunk valami gyorsan, néztük a térképet és még az út felénél sem tartottunk. Kezdett bizonyossá válni, hogy nem fogunk odaérni 6-ra, sőt még este 10-re is kérdéses. Ráádásul Bebinek eszébejutott, hogy Romániában egy órával több van mint otthon. Újra átgondoltuk a dolgokat és megállapítottuk, hogy leghamarabb este 11 körül fogunk csak megérkezni, ha így folytatódik az egész. A sebességen nem nagyon tudtunk javítani, mert a szerpentinen nem mertünk gyorsabban menni, a falvakban meg nem lehetett, mert féltünk h megbüntetnek minket. Bár azért egy picivel mindig gyorsabban hajtott Eni és Sebi is mint 50 km/h. Ahol nem volt kiírva h radar, ott tényleg megpróbáltunk valami gyorsabb tempót diktálni. Azért szerettünk volna megállni egy-két helyen, így megbeszéltük, hogy Marosvásárhelyen biztosan megállunk egy kávéra. A kávé pocsék volt, viszont furcsa volt hallani, hogy majdnem minden második ember magyarul beszél. Én beugrottam a mekibe enni egy BigMac-et mert kezdtem éhenhalni. Egy nagyon picit mászkáltunk a városban aztán sajnos innen is mentünk tovább, hogy legalább valami emberi időben megérkezzünk még Sepsibükszádra. Jöttek a festői útszakaszok. Gyönyörű látványban volt részünk. Igazi vadregényes tájak mellett vezetett el az út, amit néha-néha megszakított egy-két óriási gyártelep. Sebi szerint tiszta tatabánya hatást keltettek ezek a nagy város méretű gyártelepek.

A két bátor sofűrünk már kezdett fáradni, de nem adták fel. Mentünk tovább rendíthetetlenül. Aztán kezdett esteledni és még mindig nem tartottunk sehol. Az út minősége szinte járhatatlan lett, óriási kátyúk és már gödörnek nevezhető akadályokat kellett kerülgetni. Szerencsére időben felkapcsoltunk a reflektort és ekkor hirtelen feltünt, hogy nagyon-sok ember sétálgat az út mentén, akiket szerintem simán elütöttünk volna ha sima fényszórón hagytuk volna a világítást. Itt már éreztük, hogy nagyon közel vagyunk a végcélhoz. Megálltunk egy táblánál ahol Brasov-on kívül semmilyen més települést nem találtunk meg a térképen. A döntés a kezünkben volt. Brassó mellett döntöttünk. Végül kiderült, hogy jó döntés volt. Egy fél óra múlva már Tusnádfürdő mellett kanyarogtunk a szerpentinen. Húsz perc múlva ott álltunk a Sólyomkő panzió elött és gyonyörködtünk a szép kis házacskában, Szinte el sem hittük, hogy itt vagyunk és megérkeztünk. Tényleg fantasztikus élmény volt. A hőmérséklet lehűlt már nagyon, a lányok kabátban fagyoskodtak picit. A vendéglátónk megmutatta nekünk a szobákat és beültetett minket az ebédlőbe, ahol alami eszméletlen finom kajákat tettek elénk. Az első fogás egy zöldségleves volt, utána pedig egy currys hús, finom krumplipürével. Mindezt Ciuc sörrel öblítettük le és végül almáslepényt is kaptunk. Mindenki farkaséhes volt, így benyomtuk az egészet. Mindent elpusztítottunk.  A lepényből maradt picike, de nem hagytuk veszendőbe, elraktuk szépen másnapra. A mi szobánk egy kis picit szobácska volt, nem volt túlzásba véve. De nem is nagyon volt szükségünk másra. Bebiék egy VIP szobát kaptak. Nekünk is ilyet szerettek volna kapni, csak valószínűleg technikai problémákba ütköztek, így maradt ez a leosztás. De nem is bántuk.

Kaja után szinte azonnal le is feküdtünk aludni, mert másnapra nagy dolgokat terveztünk. St. Anna tóhoz egy hatalmas, egész napos kirándulást.

3 hozzászólás | 0 idehivatkozás (trackback url)  

Hozzászólások

1. daito | 2008. szeptember 29. hétfő - 09:31

 

Ki veszi fel ott a stopposokat?

Az ott nemzeti sportág, mivel a tömegközlekedésük, mármint a települések közötti, 0. Sőt, sok városban minimálprojekt a helyi közlekedés; ergo marad a stoppolás.

Mexico feeling. A rosszarcokkal együtt. ;)

2. varad | 2011. július 16. szombat - 22:24

 

tipikus tapos hungi. 60 evig hagytal minket veszni, most meg kommentalsz. maradtal volna ott a tobbi alfoldi paraszt testverednel.

3. WoOh | 2011. július 16. szombat - 22:27

 

LOL.

28 evesen milyen 60 evet hagytam veszi? :)